Bajban ismerszik meg az igaz barát - szól a mondás, amelynek valóságát most mindenki tesztelheti. Mert bajban van itt most mindenki, hiszen felborult a napi rutin. Leszámítva azt a szűk réteget, akik mondjuk egyébként is otthon dolgoztak, s a gyerek - ha van -, zseni és önállóan intézi az iskolát. 

Bajban van a családanya, akinek most egy időben és egy helyen kell lennie házvezetőnőnek, tanárnőnek, orvosnak, ápolónak, telefonos lelkisegélyszoglálatnak, informatikusnak, játszótársnak, s ha ez mind lement, úgy éjféltájt, akkor jön az, amihez szintén energia kéne: jó szeretőnek lenni.

Bajban van az apa, akinek be kell szállni a teendőkbe a felesége mellé, nincs most a megszokott szabadság, a nyugis kis kerti munka, a koraesti sportedzés, meg egy sör a haverokkal, mert hát az összezártságban mégiscsak ciki lenne a maga kikapcsolódását keresni, míg a másik megszakad.

Bajban van a nagyszülő, akinek elvonási tünetei vannak az unokák hiányától és még a kapuba se ülhet ki a megszokott módon sztorizgatni, mert a bérházbeli/utcabeli társaság veszélyes. 

Bajban van a boltos, gyógyszerész, orvos, ápoló, mentős és rendőr, mert fogy a türelem és az energia, túl sok az ügyfél, túl nagy a tempó, a hajtás.

Bajban van a tanár, akinek a képeségeit ki kell terjesztenie a digitális oktatásra, pedig évtizedek óta nyomja a frontális órákat - eddig jó volt az is. 

Bajban van Casanova, akinek be kell érni otthon az asszonnyal, nincs vadászidény.

Bajban van a kamasz, aki annyira menne bandázni, de helyette csak tovább kockul a gép előtt.

Bajban van az érettségiző, aki szanaszét zuhanva készülne arra, amiről nem tudja, hogy mikor és hogyan lesz, de a jövője áll vagy bukik rajta.

Bajban van a nő, akit szekál a férje, most nem tudja kizárni a lakásból, ő maga sem tud elszökni tőle. Összezárva kell vele élni, megalázások, bántások közepette. Talán végre válás lesz a vége...

Bajban van a gyerek, aki - ha nincs kert - a négy fal közé szorult. Mégnagyobb a baj, ha ez hatványozódik idegbeteg szülővel, neadjisten agresszióval. 

Bajban van a magányos időskorú, akinek eddig a boltba meg templomba járás jelentette a szórakozást, a tásadalmi kapcsolattartást. Most azt mondják, ne menjen, csak végszükség esetén. De mi a végszükség?

Bajban van munkaadó, akinek emberek sorsáról kell gondolkoznia, gondoskodnia egy egyre súlyosbodó gazdasági válságban.

Bajban van a színész, a mozis, a kereskedő, a kocsmáros, az éttermes, a fodrász, a fogorvos, a privát tanár és a privát bankár, a taxis, a dajka, a zenész, a könyvtáros, a rendezvényszervező, a személyi edző - tevékenységük a járvány idején veszélyes, nincs forgalom ezekben a szektorokban. 

Bajban van a táncos, s a sportoló, edzés nincs, bemutató, fellépés, összecsapás nincs, csak magányos munka, bezárva.

Bajban van a nehéz sorsú dolgozó, aki máris utcára került, mert megszűnt a munkaviszonya.

Bajban van a gyászoló, mert a temetésen nincs ki fogja a lobogót, nem jöttek el a rokonok. Hiszen önkéntes házi karantén és kijárási korlátozás van. 

Bajban van a jegyespár: két éve lefoglalták az ország legjobb esküvőhelyszínét, most pedig törölni kell a nagyobb összejöveteleket. Mikor lesz így lagzi?

Bajban van a várandós. Fél a szüléstől, lesz-e aki ellássa majd, jelen lehet-e a férje...egyátalán: addigra vége lesz-e ennek a rémálomnak?

Bajban van a húsvéti nyuszi, nem tudja még, hogy jön-e idén.............s talán még a Mikulás is bajba kerülhet....

Terjed a neten egy kedves kvíz, anyukák töltetik ki a gyerekeikkel, az anyukára vonatkozó kérdésekre felelő válaszokat kell beírni. Nekem eddig a háromból egyik gyermekemmel sikerült csak megcsinálni. Arra a kérdésre, hogy "Mit mondogat anya folyton?" a következő válasz érkezett 8 éves lányomtól: "Szeretlek". Ettől megnyugodtam és meghatódtam: ő így éli meg ezeket a napokat, ezek szerint sikeres az arra való törekvésem, hogy mindenki boldog legyen körülöttem. Hálás lehetek ezért a barátoknak, akik biztatnak - három gyerekkel, munkával a nagyamban a nap huszonnégy órájában, meg is zakkanhatnék -, a szüleimnek, akik türelemmel viselik a karantént, a férjemnek, aki töretlenül szeret, támogat, támaszom mindenben. S az exnek, aki meglepett azzal, hogy mennyire a gyerekei és mellettem áll, ha baj van. Leghálásabb a gyerekeimnek vagyok, akiktől a legtöbbet kapom, amit ember kaphat: végtelen szeretetet, megbecsülést. És ami szintén fontos számomra: visszaigazolást arról, hogy amit eddig szülőként csináltam, az jó volt. Rendben vannak, rendben vagyunk, és minden más is rendben lesz. A mi karanténunk nem rossz, csodás felismerések történnek. Talán máshol is, ahol úgy érzik baj van, nincs is akkora nagy. Vagy legalábbis kezelhető, megoldható, s erre a karantén éppen jó. Talán változni, változtatni kell, beszélgetni, megbocsátani, elengedni. Sokat nevetni. Rajtunk múlik. S mint minden, a baj is nézőpont kérdése. 

Kösz Norbi, hogy megihlettél a tapló videóddal!

Rég nevettem ilyen jót emberi butaságon. Nem megyek bele mélyen abba, hogy mekkora hímsoviniszta ember képét festetted magadról, felesleges, látja mindenki. Abba sem megyek bele, hogy mit és miért mondtál rosszul, mert azt is látja mindenki.

Elmesélem inkább a történetemet, hátha tanulsz belőle.

Harminc voltam, amikor ikerlányaimat és engem elhagyott a férjem. A szülés után egy év alatt visszaszereztem a régi alakomat (nem a te módszereddel, bocs!) , a probléma nem ebben volt. Neki nem jött be a családi élet velünk. Az apaság, az esték és az éjszakák, hogy néha kértem, erőltesse meg magát, nézzen fel a telefonjából és segítsen a kicsikkel. Neki ez nem ment. Úgy gondolta, jobb lesz neki máshol, mással. Talán csak éretlen volt. Elengedtem. Tök jól tettem.

Mert amint szabad lettem, boldog is lettem. Újra kaptam levegőt, éreztem, hogy az életem még szép is lehet. Jöttek is a "kérők" szép számmal. Mert két gyerek, ikercsászár, kicsit megnyúlt bőr ide vagy oda, mégis jó nő voltam b*zd m*g! Te nem, de talán akad az olvasók között olyan, aki ismeri a mondást: a szépség belülről fakad!

Boldog voltam, mert nem ért napi lelkiterror a rossz házasságom miatt. Boldog voltam hármasban a lányaimmal, újra lett önbizalmam, tudtam mosolyogni és ettől vonzó lettem. Nagyon is. Pedig nem jártam edzeni -  munka és két gyerek mellett egyedülálló anyaként hogyan is tudtam volna? - , a kenyeredet sem ettem, mégis mondhatom, ragyogtam. 

Meglátta ezt a ragyogást egy olyan férfi is, aki tőled sokkal több tapasztalattal rendelkezik a nők terén. Volt dolga sovánnyal, telttel, kigyúrttal és pötyhedttel, okossal és butával, szőkével és feketével, fiatallal és idősebbel, olyannal is, amiről te beszélsz. Mégis odébbállt, mert a test nem minden. Igazi nagyvadnak nevezném őt, de a jó fajtából, akinek fontos a nő és becsüli a gyengébbik nemet. Nem pedig lenézi és tárgyként kezeli. Tudod miért? Mert intelligens! Na meg őszinte! Ja...és iszonyú jó pasi, kívül-belül, nekem a legvonzóbb. A legjobb és legfontosabb tulajdonságát meg már majdnem elfelejtettem itt a nagy mesélésben: kiváló az önismerete. 

Ellenben a te fejtegetéseddel, a jó kapcsolat titka nem az, hogy az "asszony" lefogy-e a szülés után, hanem az, hogy akivel együttélünk, azzal képesek vagyunk-e mindenben őszinték lenni egymással és van-e megfelelő önismerete a feleknek ahhoz, hogy ezt megtehessék. Az ikrek apja nem volt erre képes, ezért meg sem ismertem az igényeit. Talán erre ment rá a közös életünk. Az új kapcsolatomban azok voltunk és vagyunk a mai napig, immár öt éve. Megismerkedésünkkor megmondta: nem akar két gyerek nevelőapja lenni, viszont velem randizna (azok voltak csak az izgalmas, régi szép idők!!! ). Elfogadtam, mert ráadásul én sem akartam "négyen lenni a kapcsolatban", kettesben akartam vele boldog lenni, így ápolni a lelkem, amikor erre lehetőségünk volt. Boldog voltam anyaként és szerelmes nőként is. Telt az idő és ő rájött, nélkülem semmi sem lehet már jó, és jól megfontolta a gyerekeim iránti felelősségvállalás kérdését is és egy karácsonykor azt mondta: szeretne mindhármunkat, egy életre vagy tovább.

Képzeld, engem, a felvágott, szülés utáni hasammal, enyhén megnyújt bőrrel, két gyerekkel a puttonyban! 

S miért választotta ő ezt? Nyilván akadnak hozzád hasonló szivacsállatkák, akik nem értik.

Segítek, mert elmondta nekem.

Volt tapasztalata és felismerte: bennem van meg minden, amit eddig keresett és csak részleteiben találta meg. Lehet, hogy van hibám. Mégis én vagyok neki az, akit bárhol bármikor, bármilyen állapotomban szeret, akivel jó hülyülni, enni-inni, gyereket nevelni, akit megkíván bármikor, aki mellett képes kitartani még akkor is, ha a csábítás egyébként nagy, ebben a szexuálisan elfajzott és erkölcstelen világban! Hogy ebben élünk, a te mondandód bizonyítja legjobban. 

Kösz Norbi, hogy elmondhattam: a helyzet nem reménytelen, vannak igazi férfiak is!

Kösz Norbi, hogy felhívhatom a nők figyelmét: beszélgessetek a férjeitekkel! Csiszoljátok egymást olyanná, ami boldogságot okoz mindenkinek!

Kösz Norbi, de továbbra sem kell a kenyered! Pedig azóta szültem neki egy kisfiút, kicsit rámférne a jobb forma. Viszont egyelőre másra koncentrálunk. De majd meglesz újra az is! 

Rohanunk bele a világba, a számtalan teendő elragad bennünket attól, hogy meglássuk az igazán fontos dolgokat. Pedig azok mindig ott vannak az orrunk előtt!

Mit nem adna sok ember azért, ha járni vagy látni tudna?! Mit nem adna sok embert azért, ha tiszta víz folyna a csapjából, vagy ha egyáltalán lenne csap a házában?! Vagy ha lenne háza...?

Rossz a gyereked? Tudod, más mit nem adna azért, hogy gyermeket szülhessen? Milliók fekszenek le úgy minden este, hogy ezért imádkoznak...

Nézeteltéresed van a testvéreddel? Tudod, hányan hoznák vissza csak egy percre a halálból az elvesztett testvérüket azért, hogy még egyszer megölelhessék egymást? Ne vitázz! Csak adj hálát, hogy van neked ő, a másik feled, még akkor is, ha sokszor mást gondol, mint te. Épp ezért ő a másik feled!

Adj hálát, ha vannak szüleid, akiknél jobban senki nem ismer, hiszen belőlük lettél. 

Adj hálát, ha megtaláltad a párodat, aki feltétel nélkül szeret, jóban-rosszban. Hibáit nézd el, te sem vagy tökéletes!

Sokan bántottak? Tanulj belőle, s adj hálát, amiért ezt is kibírtad. Eszerint bírod a nehézségeket és még erősebb lettél. Azt is jó, ha tudod: minden vereségre két győzelem jut!  

Adj hálát, ha van egy igaz barátod, van társad, akihez fordulhatsz boldogságban és szomorúságban is.

Adj hálát, ha van munkád, akkor is, ha stresszes vagy megterhelő. Ez azt jelenti, van megélhetésed, s van tudásod, tehetséged ahhoz, hogy elvégezd a feladatodat. Ez még jobb teljesítményre sarkalhat és még jobb lehetőségeket hozhat neked.

Rengetegen kérdezik tőlem, hogy bírom azt a tempót, amit nap mint nap diktálnom kell három gyerek, munka és háztartás mellett. Sokáig kerestem a választ, amit az elmúlt hónapokban végül megtaláltam magamban. A válasz a hála. Ez táplál energiával. 

Anya lehetek, gyermek, feleség, testvér, sógornő, kolléga, barát - hálás szerepek. Nem volt ez mindig ennyire kerek esetemben. Sőt, volt, hogy ezek közül épphogy csak egy-kettő volt a helyén és azt éreztem, a poklok poklát járom. De akkor is hálás tudtam lenni valamiért. Például, hogy van egy ezeréves barátság az életemben, aki a legsötétebb napokban is hajlandó volt autóba ülni, hozzám utazni és a lelkemet ápolni. Van, amikor csak ennyi jutott, de az ott volt, kiinduló pontnak. De mondok egy konkrétabb példát. Amikor vágytunk egy harmadik gyermekre, s úgy tűnt, rejtélyes ok miatt én már nem fogok tudni szülni, a párommal arra jutottunk, legyünk hálásak azért, hogy vannak az ikerlányaink. Nekem vér szerinti, neki nevelt gyermekei. S amint ezt a helyzetet is hálával fogadtuk el, szinte áldást kaptunk, és a várva várt kisfiút...A legnehezebb élethelyzetekben is hálás tudtam lenni valamiért. Így a legnagyobb mélypontokból is sikerült felállnom. Ezt csak most, utólag tudom, hogy mindig a hála húzott ki a bajból. 

A hála az igaz szeretet forrása. És a szeretet az, ami akár hegyeket is képes megmozgatni.

A címben megelőlegeztem a két hét múlva megérkező nyári szünetet, de akinek van kisiskolás gyereke, az tudja, a legkisebbek a tanulás és számonkérés javát májusban letudják. Így nálunk itthon már szünidőhangulat van. Ráadásul a napokban üzenetet kaptam az elsős ikerlányaim helyettesítő néptánc tanárától, aki véletlenül egy kedves ismerősöm. Valahogy így szólt: "Kész vagyok a csajoktól! Cukorborsók!" 

Salgótarjánban kevés jó dolog van, de az alsó tagozaton zajló kötelező néptáncoktatás - ami heti egy testnevelést vált ki - egy nagyon jó eleme a városi iskoláknak. Van a gyerekeknek elég bajuk egész nap, nyolctól négyig ülni a padban - kis megszakításokkal - és figyelni, no pláne mindezt elsősként, amikor még annyira élénken él bennük az óvodai lét gondtalansága és annyira de annyira szeretnének visszamenni az időben és egész nap csak "játszani meg enni meg játszani meg énekelni meg enni meg játszani és aludni meg enni meg anyát várni meg játszóterezni..." Ehelyett azonban belépett az életükbe egy taposómalom, amit hetente egyszer megszakít a néptánc óra. Szeretik a lányaim. Ahogy mondják, sokat szoktak énekelve játszani, néphagyományokról tanulni ezt-azt, s persze táncolni. Én örülök az ő örömüknek, a keddi napot szeretik, mert "ma lesz tánc". Így vannak a hétfővel is, amikor hittannal indul a napjuk. A hét többi napján pedig várják a péntek délutánt. De miért olyan szörnyű az iskola, hogy várni kell a hétvégét? 

Az én gyerekeimnek azért, mert ők jók. Nemcsak eltartva -ahogy sokaknál sajnos szokás - , de nevelve is vannak, s emiatt számos konfliktust éltek meg az első tanévben más, kevésbé jól nevelt gyerekek miatt. Volt, hogy a lányokat bántották fiúk, s volt, hogy egy izgalmas tanóra nagyrésze ment el az elevenebb gyerekek megzabolázásával. És ott van az is, hogy boldog ikerségükbe huszonkét másik gyerek próbált beférkőzni: barátok és barátnők jöttek-mentek, nagy volt az érdeklődés irántuk. Ez egyszerre jó és rossz nekik, akik a fogantatásuk óta ketten egyek. Nyüzsgyő társasági élet szakadt rájuk, amiben igazán zavaró lehet, hogy a szünetek tök rövidek, a tanórák meg olyan hosszúak! Na meg aztán hamar szét is lettek ültetve, nem azért, mert nem működött volna, hogy ők ketten egy padban legyenek, de ha mindenkinek váltogatni kell a helyét, akkor ez alól ők sem lehetnek kivételek. Ez így helyes! És akkor jöttek a váltakozó padtársak, kivel jobb, kivel rosszabb volt eltölteni a nyolc órát egy négyzetméteren összezárva. Az mondjuk biztos, hogy jobban figyeltek volna órán az ikrek, ha kettecskén maradnak egész évben, mivel ők egymást pozitív irányba inspirálják. De azt is be kell látni, hogy fontos az elszakadást időben megkezdeni, az mégsem lehet, hogy ketten alkossanak egy egészt az iskolában. Most már egyénenként kell helytállniuk az iskolában és egyre inkább azon kívül is.

A tánctanárnak igaza van, ők valóban cukorborsók. Önmaguktól csodálatosak, attól, amilyenek. Ahogy a tanár üzente nekem aztán: "Olyan szépen beszélnek! Nagyon rendben van ez a két lány! Igazán büszke lehetsz rájuk"

S én az vagyok. Életem legfontosabb küldetése az ő kiegyensúlyozott gyermekkoruk megteremtése és ha arról kapok visszajelzést, hogy jó az út, amin járunk, akkor boldogan terelgetem őket tovább rajta. 

Sokaktól hallani, hogy az iskola elrontja a gyerekeket. Nekem az iskolaválasztással az volt a legfontosabb célom, hogy olyan intézményt találjak nekik, ahol meg tudják őrizni kedvességüket, ahol boldog gyerekek lehetnek még egy picit addig, amíg fel nem nőnek végérvényesen. Ezzel az év vége felé kapott kedves üzenettel is biztosan tudhatom, a döntést nem rontottam el - pedig végigparáztam miatta az elmúlt kilenc hónapot. Minden dolgozatos napot, minden konfliktusukat, minden "anya nem akarok suliba menni, az olyan uncsi" reggelt és általában az egész tanévet úgy éltem meg, mint mások talán csak az első tanítási napot szokták. Féltettem a kis kincseket, amik gyerekként ők ketten lettek. Úgy látszik, fölöslegesen, mert az első tanév végére is cukorborsók maradtak.  

A vakációig két hét van még, s én legalább annyira várom, mint ők! Itthon együtt a két ikerrel és a pici öccsükkel...egyetlen ilyen nyaram van már csak, amit végig a nekem legfontosabbakkal tölthetek. Ápolgatom majd a kis cukorborsókat, hátha adatik még nekik pár év a gyerekkorból. Mert van a salgótarjáni életben még egy jó dolog, ami a mi nyarunknak az egyik alapja lesz: a gyönyörű természet. Olyan vidék ez, ahol csodás kalandokat élhetünk át. Meg fogjuk tenni.

Kicsit majd elfelejtjük az iskolát. 

Ismeritek azt az érzést, amikor lefekvés után az ágyban hozzátok ér, és a bőrötök találkozásának helyétől indulva végigszalad a testeteken a bizsergés? Imádom ezt! Azt is szeretem, amikor nyúzott állapotban vagyok, de bókot kapok: "de szép vagy", "milyen puha a bőröd" - és hasonlók. 

Ezeket a gyerekeimmel élem át nap mint nap. Több ez mint szeretet, még a szerelemnél is szebb és erősebb kapcsolat.

Amióta megszülettek, folyamatosan ismerkedünk, a három földre szállt kis angyalom bontogatja emberi mivoltát és rendszeresen meglepnek kicsi szívük, lelkük és gondolataik érdekes, sajátos vonásaival. Élmény felfedezni őket, látni és tapasztalni azt, hogy kik is ők valójában. Mert nem a mi pici másaink, ők szuverén emberkék, az édesanyjukhoz láncolva lelkük molekuláival - főleg gyermekként. 

Amikor rosszul voltam, mert boldogtalan párkapcsolatban éltem, azokból az időkből nem emlékszem ilyen csodálatos érzésre. Akkor - bármennyire próbáltam - , nem tudtam megfelelő nyugalmat sugározni feléjük, a napokat "túléltem" és nem "megéltem" családom körében. Talán ezért volt feltűnő az első este, amikor hárman maradtunk az ikrekkel: örökre belém ívódott az a meghitt érzés, ami akkor átjárt engem. És őket is. Akkor új időszámítás kezdődött. 

Eltelt öt év, azóta megkapták legnagyobb vágyukat, egy kistestvért, újra család lettünk, nagy család, ahol bizony cikáznak az őszinte érzelmek. Mert minden percben szeretet van, minden tettben és gondolatban is az van. És ennek jutalma az olyan este, mint a tegnapi, ami ezt a posztot ihlette:

Kincső tíz jó éjt puszit kért elalváskor, nem álltam meg húszig!

Csenge igényelt egy kis beszélgetést és simogatást, aztán mosolyogva aludt el ő is.

Dávid baba "apa és anya ágyában" királyfiként szunyókált már, amikor mellébújtam. Ekkor fordult egyet, megfogta az ujjaimat aprócska kezével. A szívem majd kiugrott. 

Senki nem tud úgy szeretni, mint édesanyját a gyermek és gyermeket az édesanyja. Nincs is fontosabb, amit adhatnánk gyerekeinknek, mint az őszinte és feltétel nélküli szeretetünk. Én ezt éreztem a bőrünk villanásából.

Mit keres az életemben az egyik exnek a még korábbi exe? Hogy jön ahhoz ez az "istenverte" Univerzum, hogy az utamba ejti őt? Miért? Mit akar ezzel? 

Az őszinte emberi kapcsolatoktól nincs fontosabb az életben. Nincs az a karrier, nincs az a pénz, ami kárpótolná azt a boldogságot amit az ad, ha találunk egy szellemi, lelki, szerelmi vagy bármilyen társat, akivel jól egymásra tudjuk hangolni a frekvenciáinkat. Ez egyensúlyba állít minket és boldogok vagyunk tőle. Ilyenkor lehet azt érezni, hogy ebben a kapcsolatban minden a helyén van. Ezt már biztosan tudom, elég öreg vagyok, sokszor megtapasztaltam. 

De azért engem is meglep néha ez a "nagytudású" Mindenható. Néha nagyon furcsa találkozásokat generál. Történt egyszer, hogy összehozott az exem korábbi exével. Beküldött a munkahelyére, éppen vele kellett ügyet intéznem, ami olyan jól sikerült, hogy több "munka-program" után barátokká váltunk, pedig hamar eszméltünk mindketten, hogy ki is a másik személy. Azóta egy számomra igazán fontos ember lett belőle. Nem megyek bele a részletekbe, mindenki tudja, legalábbis remélem: az a barát, akire tényleg mindig, mindenben számíthatsz és mindig őszinte veled. - Tehát dolgom van vele - nyugtáztam, miután ez így alakult. Alap tételem ugyanis, hogy semmi sem történik az életben ok nélkül. Így vannak a találkozások is. 

Úgy élem meg, hogy minden új ember ad valamit a személyiségemhez, nem véletlenül kaptam őt az utamba. Az a teendőm vele, hogy tanuljak tőle. Vagy az, hogy fejlődjek általa, az, hogy elbukjak miatta, az, hogy ebből felállva még erősebb legyek, esetleg az, hogy ő maga erősítsen meg. Vagy az, hogy szeressem, s hogy szeressen, vagy hogy felemeljük egymást, hogy számíthassak rá s ő énrám. Esetleg az, hogy új érzéseket találjunk és tapasztaljunk. Hogy barátok legyünk, vagy szerelmesek egy időre, aztán meg társak egy életre vagy épp az ellenkezője, örök emlékek csupán. 

Az exem exével úgy alakult, hogy mindketten egymástól függetlenül úgy gondoltuk, megér a másik ember egy lehetőséget. Pedig mindketten elmenekülhettünk volna ez elől, hiszen rivalizálás, ellenszenv, de lehetne még sokféleképpen nevezni azt az a negatív érzést, ami két nő között hasonló helyzetben simán elhessegethetne mindenféle ismerkedésre irányuló gondolatot. Nekünk viszont jól működtek az ösztöneink és nem így tettünk. Inkább beszélgettünk. Őszintén. Amiből barátság lett. Közben lassan mindkettőnk lelke meggyógyult a közös ex okozta sebekből. A miértekre egymás segítségével is választ kaptunk. 

Mi a tanulság ebben? 

Sokan elzárkóznak bizonyos emberektől ezért vagy azért, különböző okokkal. Talán mert azt gondolják, nem tudnak megbocsátani, vagy mert nem akarják tisztázni a helyzetet, nem hajlandók megvizsgálni önmagukat. Vagy egyszerűen csak félnek. Pedig nem kellene! Érkezhetnek így jó meglepetések az életünkbe, amelyeket egyáltalán nem várnánk, álmainkban sem gondolnánk. 

Ilyen ez az Univerzum, tudja a dolgát: olyan lapokkal dobálózik, amit ép ésszel néha már nem lehet követni. De lehet, hogy nem is kell mindent túlgondolni. Csak engedni, hogy megtörténjen. Ha ettől boldog ez az "istenverte" Univerzum, akkor legyen! Amikor jól sül el a varázslat, még meg is köszönöm neki. Amikor meg nem, akkor kicsit olyan érzés, mint akit agyonvertek, de mindig jön egy új nap....

 Sokkal komolyabb témát gondoltam ma kifejteni, de végül inkább Róla írok. 

Fél évig nem voltunk együtt úgy, mint egy kapcsolatban szokás, mert volt két gyermekem amiről Ő nem tudta azonnal eldönteni, akar-e egy ilyen életet, szeretne-e pótapuka lenni. - Nem erre készültem az elmúlt huszonnyolc évemben, amikor kerestem az igazit - mondta, s én teljesen megértettem őt. Azt is kifejtette, hogy nem szeretne a lányoknak fájdalmat okozni azzal, hogy megjelenik, aztán ha nem működik a dolog, eltűnik. Ha ő úgy dönt, hogy megismeri őket, akkor fel is neveli őket - hangsúlyozta. Nekem ez totál szimpatikus volt, hiszen nemrég szállt ki az életünkből az édesapjuk, aki tökéletes példája a felelőtlen férfitípusnak. Nem volt szükségem még egy ilyenre, meg kellett óvni a kicsiket a csalódástól.

Így hát próbáltam nem (nagyon) beleszeretni a randijainkon, az együtt töltött estéken és hétvégéken, amikor mi ketten nagyon megismertük egymást. Arra is ráébredtünk, hogy veszettül összeillünk és kiegészítjük egymást. Ha nem volt velem - s ebből volt a sokkal több - olvasgattam a verseit, amelyeket az elmúlt tíz évében más nők ihlettek. Mások, akik fontosak voltak, de elhagyták, mások, akik nem voltak fontosak neki, ezért odébbállt, s megint mások, akik csak egy estére kellettek. Nem írt boldogságról, csak annak a kereséséről, arról, hogy nem találja azt, aki neki kell. 

Egyetlen verset sem írt nekem, vagyis de, egy négy sorosat, amikor arra kért, hogy találkozzunk s ezt én csak egy vers ellenében voltam hajlandó megtenni: 

gyere

gyere

gyere

gyere

Ennyi volt a nekem íródott négysoros. Imádom a humorát, úgyhogy gyorsan megtanultam a kortárs irodalom legújabb szerelmes versét és persze lett randi is. És aztán még nagyon sok, mígnem eljött a Karácsony. Egyáltalán nem voltam szomorú, hogy a szentestét külön töltjük, hiszen a gyerekek mindenek előtt állnak és az, hogy velük nyugalomban tölthettem az ünnepet, boldoggá tett. S tudtam azt is, hogy lesz alkalmam Vele is együtt lenni, kettesben. Ez azonban elmaradt...

Mert még szenteste felhívott és arra kért, hogy a gyerekekkel együtt menjek át hozzá. Visszakérdeztem: - Szenteste van, jól meggondoltad Te ezt? Éppen ma?

Egy óra múlva együtt voltunk, s azóta már ötödik éve tart az álom. Nem sokkal megismerkedésük után megkérdezte Tőle egyik kislányom, aki akkor három éves volt: - Leszel az apukánk? - mire így felelt: - Ha szeretnétek, akkor leszek! És úgy is lett, bár nem Ő a vér szerinti, de tökéletes apukájuk lett, akire mindenben számíthatnak.

Hát így történt, hogy a türelemnek megérett a gyümölcse. Nem akartam Őt kisajátítani, engedtem, hogy az Ő tempójában dolgozza fel azt a tényt, hogy a kezében van már a boldogsága, bátran elhiheti, hogy megtalálta. De verset azóta sem kaptam. Magyarázatot azonban igen: boldogságról nem tud írni. Szóval rólam nem ír verset, csak ha elhagyom. De akkor vagy ezret - mondta.   

Tudjátok mit?

Inkább ne legyek múzsa soha, "csak" egy boldog, szerelmes nő, de az örökre.

Nyolc éve lettem elit katona. Huszonhét voltam.

Akkor születtek meg az ikrek, s én kiképzés nélkül zuhantam a csatatérre. Erre ugyanis nincs gyakorlat, nincs tananyag, nincs felkészítés. Az ikres anyák harcmezején éjjel-nappal a túlélésre megyünk, mást nem tehetünk. Tervezésre, tudatosságra nekem nem volt sem időm, sem erőm, sem követhető módszerem, mert a lányok mindig mindent felülírtak. Mire az egyik visszaaludt az éjszakai ébredésből, húsz perc múlva kelt a másik, ha együtt volt a ritmusuk, akkor a szimultán végzett nyugtatás egy elhúzódó, örökkévalóságnak tűnő felváltva ringatás-éneklés-könyörgés, susorászás volt. Ilyen éjszakák után a nappalok sem mentek valami flottul, kimerültségemet a kéz- és nyakzsibbadás, a gyakori fejfájás jelezte, de a szívem és a lelkem vitt előre. Állandó kreativitást igényelt a velük töltött idő: emlékszem, amikor már szilárd ételeket ettek, egyszerre mindkét kezemben kanállal szolgáltam ki őket, tátogtak nekem mint a kis madarak. Észre sem vettem, hogy egyszerre két gyereket cipelek fel- s alá ha úgy adódott, az esti procedúra is kétszer olyan kimerítő és hosszú volt. De a szeretet is dupla volt, s ez az, ami a kitartásomat adta. Ők voltak a küldetéseim, az ő boldog gyermekkoruk biztosításáért harcoltam a babákkal kapcsolatos oly' gyakori kihívásokkal, és a sokszor beköszönő nehezítő körülményekkel is. Korábban nem gondoltam, hogy valaha is fogok tudni ennyire küzdeni valamiért. Sokszor hulltam darabjaimra, estem el, éreztem azt, hogy nem bírom el a terheket. De valami emberfeletti akarattal mégis mindig sikerült...Ez általuk volt így. Az ikrek születésével olyan erőt kaptam, ami bőven kitart bármeddig és bármin átsegít. Ajándék nekem ez a két gyerek az élettől és azt akarom, hogy ezt ők is megértsék majd egyszer.

Teltek a hónapok, majd az évek, s egyre könnyebb lett. Igazából elrohant mellettünk hat szép év: okos, gyönyörű  nagy lányok lettek, már iskolába készültek.

Ekkor engem új bevetésre küldtek. Fiam született. 

Vele az első hónapok inkább hasonlítottak wellnessre, mint csatatérre. Valószínű, hogy nekem azért volt ez könnyebb, mert túl voltam egy ikerbabás háborús korszakon. A korábbihoz képest "jutalomjáték".  Így nevezem ezt az időszakot.  

Azért ha egyszerre kell a három gyermeket szórakoztatni, nem mondom, hogy nem fáradok el. Nagyon sok energiámat veszik el, mert ha azt akarom, hogy ne legyenek youtube-zombik, akkor foglalkozni kell velük és a nevelést sem a bölcsiben, óvodában, iskolában tanulják meg. Azt otthonról kell hozni, a fő felelőse ennek mi nők, édesanyák vagyunk. Ez, hogy igazán jó legyen, belahalós feladat.

És hogy milyen ötfős családdal az élet? A szennyes tömegektől rosszul vagyok. Óriási fazékra kellett váltanom. A házban folyamatos a variálás az ideális szobafelosztást illetően, hogy mindenkinek legyen elég helye és élettere...Az autónk? Arról inkább ne is beszéljünk! A bevásárlókocsi? Ha igazán feltöltjük a hűtőt,akkor mint egy tank! Szabadidő? Akad. Éjszaka. Nekem éppen most van.

Ha újrakezdhetném az életemet, ugyanígy bevállalnám-e a három gyereket?

Gondolkodás nélkül igen! Részben önzőségből. Magamért. Mert ők az egyetlenek, akiktől visszakapom azt a sok jót, amit adok ebben a romlott világban.

Volt gond az önbizalmammal, többször, sok helyzetben, különböző emberi kapcsolatok során és az élet más és más területein. Kezdve a testvéri viszonytól az iskolán át a párkapcsolatokig. Ez persze lehet, hogy nem látszott, valamit mindig előhúztam a tarsolyomból, hogy leplezzem, de attól még így volt.

Végigkísérhet ez egy egész életet, s akadályozhatja, hogy igazán jó dolgok történjenek veled. Sőt, képes szörnyű kudarcokat okozni. Gondolj bele, hogy egy egyébként okos ember mit szenvedhet el egy elnyomó főnökkel szemben, ha nincs önbizalma, önbecsülése? Egy férfi micsoda bukásokat élhet meg az ismerkedés során, ha hiányzik a magabiztossága? - Ki szereti a teszetosza alakokat? - Vajmi kevesen. - Kinek jön be az örökké lehajtott fejű, magába roskadó, magát semmire tartó nő? - Pfff...

De lehet az is, hogy megérsz arra, hogy végleg elengedd a másoknak való megfelelésből fakadó gyengeségedet. Hogy elengedd a félelmedet attól, hogy nem vagy elég jó és elhidd: ha azt csinálod, ami neked jó, akkor az  boldoggá tesz téged  és ha boldog vagy, akkor gyönyörű, kiegyensúlyozott, vonzó is. Önbizalmat kapsz. Nők és férfiak, külsőségektől függetlenül, mindenki, bárki. 

Harminc évet kellett várnom arra az életemben, hogy legyen egy jó tanítómesterem ebben. Imádtam, amikor megtalált az a szerelem, aki végre ilyen volt. Nem érdekelte, hogy mit diktál a divat, hogy ki mit gondol, ki mit tart helyesnek. Zakót hordott pólóval akkor is, ha mások cikizték ezért. Mert őt nem a divat tette divatossá, hanem az, ahogy tudta viselni a ruhadarabot. Megmondta az igazságot, bármiről is volt szó. Még csak nem is kertelt. Mint a nagy művészek, úgy élt és én végre valami olyat tanultam egy férfitól, ami örökre megváltoztatott, jó irányba. Megtanultam, hogy bátran lehetek az, aki vagyok. Megtanultam, hogy szép vagyok akkor is, ha épp nem vagyok formában, de a lelkem sugárzik az arcomon. És azt is megtanultam, hogy szabad dühösnek, fáradtnak, szomorúnak lennem, vágyhatok egyedüllétre, mert ettől vagyok ember. Megtanultam, hogy kimondhatom, amit érzek vagy gondolok. Bármivel kapcsolatban. Aztán minden ösztönösre váltott, a "tanítás" már én magam lettem és mindez az életem összes területén megjelent. Csak ezt mutatom kifelé, nincs álarc, sosem. Ha valakivel azt kellene alkalmaznom, akkor nagy valószínűséggel egy beszélgetésnél nem tart tovább a kapcsolatunk.

Megtanultam mellette igazán jó nő lenni. S ez nem egyenlő az önteltséggel. Pontosan tudom, hogy hol a helyem a szépségideál-koordináta rendszerben. Valahol a középszint táján - ha csak a külsőt nézzük. De a külső nagyon kevés a boldogsághoz, a "jónőséghez". Egy az életével elégedett, a családját szerető, odaadó, a céljait ismerő, a külsejét elfogadó és önmagával szeretetben élő, a saját igényeivel tisztában lévő nőtől nincs vonzóbb egy igazi férfi számára.

Ne örülj a porszívónak, amit szülinapodra kaptál, ha te egy új parfümre vágytál! Ne nézz focivébét, ha fogalmad sincs arról, hogy mi a lesszabály! Ne vigyél haza sört, ha közben arról ábrándozol, hogy leszoktatod a sörözésről! Ne játszd meg magad az ágyban! Ne álmodd az ő álmát! Ne edd az ő kedvencét, ha te nem is szereted! Ne öltözz úgy, ahogy neked nem, de neki tetszik! És soha ne mondj le a szeretett sminkedről, amikor azt állítja, anélkül szebb vagy. Úgy vagy szép, ha boldog vagy: te tudod, hogy neked ehhez mit kell látnod a tükörben. 

Helyette inkább súgd meg, mondd meg neki, mire vágysz, ne kelljen szenvednie az ötleteléssel. Úgyis csak mellélő! Közöld, hogy te a meccs alatt inkább mást csinálnál, de utána randi az ágyban vagy a fürdőkádban! A sört csak szeretettel add, ha úgy nem megy, akkor hozzon magának. Vedd el az ágyban, ami neked jó - az lesz a legjobb neki is! Ismerd meg az álmaidat, tudasd vele, mik a céljaid! Kóstoltasd meg vele a te kedvenc ételeidet! Ne változz meg a kedvéért, hiszen ha ő másképp akar látni, akkor nem szerelmes beléd, a te igazi, saját valódba, hanem csak egy eszköz vagy. Ha mindezek után még mindig itt van, akkor bejött az őszinteség és mindenki boldog lehet, talán örökre. Nem vágyik másra a férfi sem, mindenki ezt a fajta “szabad boldogságot” keresi.

Megtanultam, hogy az önbizalmat nem kapjuk az élethez, de kialakulhat bennünk. Az mások által  jön el a találkozások, a tapasztalatok során, s hogy az önbizalom építőkövei például a fent leírtak is.

Sosincs késő elindulni ezen az úton. 

Nagyanyám azért ment hadiözvegyként másodszor férjhez - néhai nagyapámhoz - , mert elege lett az 1950-es évekbeli szingli, egy gyerekkel egyedül maradt anyuka létből: sorra környékezték meg őt a nős és nőtlen férfiak, akik egy kis kalandra vágytak. Ő annyira erkölcsös és szemérmes volt, hogy teljességgel elképzelhetetlen volt számára bármilyen kaland. Mama a komoly kérő életre szóló kérdésére igent mondott. Emer és Pál, két nehéz sorsú fiatal egy pár lett. A nulláról építették fel hosszú, boldog életüket. Egy nyárikonyhában indultak, semmi másuk nem volt. De ez a sztori most nem róluk szól. Hanem arról, hogy mennyire nagyot változott a világ néhány évtized alatt!

Sok az aranyásó közöttünk. Ha férfiak beszélgetnek az aktuális csajaikról, nagy valószínűséggel akad az elbeszélések főszereplői közt olyan nőszemély, akinek nincs más életcélja, mint az, hogy eltartassa magát. Ismerkedésnél számukra alapvetően fontos, hogy a pasinak milyen munkája, kocsija, lakása van. Mindennapi feladatuk annyi, hogy a facebook és az insta csillogjon-villogjon a szexi fotóiktól, legyen meg a műköröm, a műszempilla, ki ne maradjon a napi edzés és a plázázás. Vannak férfiak, akik ezt elfogadják, sőt élvezik, hiszen a pénzért cserébe ők az abszolút főnökök a kapcsolatban. S vannak, akik nem tudják tartani a szintet és a csaj továbbáll. Ilyenkor jönnek a pohár aljára nézős társalgásokkor az asztalra borulós szomorú mondatok: "nem voltam elég neki", "ez is egy pénzéhes ribanc volt"...

De mi van akkor, ha ez fordítva történik? Igen, arra célzok, hogy amikor a férfi keresi a jómódú nőt.

Ki kell ábrándítsak mindenkit, igen, már ők is köztünk élnek! Nem úgy van, mint régen volt, a szerepek egyre több esetben felcserélődnek. Annyira akartuk az egyenjogúságot, hogy annak százéves története alatt mára ott tartunk, hogy finoman szólva: átestünk a ló túloldalára. 

Úgy adódott, hogy az elmúlt nyáron két hónapon keresztül édesapám tizenhét éves zöld, ázsiai kisautójával voltam kénytelen közlekedni. Nekem ezzel semmi gondom nem volt, hiszen elvitt mindenhová, amíg a saját autóm várta a sorát a szerelőnél. Ugyanúgy éltem a napjaimat a régi járgánnyal, mintha az én francia szépségemben ücsörögtem volna, igaz a klíma nagyon hiányzott és a zenét is alig hallottam a motorzajtól. Aztán végre elkészült a fekete szépség. Az első úton figyelmes lettem valamire: a velem szembejövő férfi sofőrök közül feltűnően sok megnézett magának és bár nem szokásom zavarba jönni, de a negyedik-ötödik-hatodik kormány mögül kiesős bámészkodó után mégis megtörtént. Azon gondolkodtam, hogy vajon mit néznek, hiszen egész nyáron ezen az útvonalon közlekedtem, mégsem bámult meg egyikük sem. Aztán leesett! A hosszú szőke haj és kedves arc mit sem ér, ha egy kis maláj csotrogány tartozik hozzá. Bezzeg ha egy bársonyfekete csatahajó veszi körbe a nőt, akkor máris felkelti az érdeklődést és a város egyik vonzó partiját látják benne! Annyira de annyira nevettem ezután, hogy féltem, én is átmegyek véletlenül a piroson jókedvemben. Szerettem volna mindegyiküket megállítani és odainvitálni az autómhoz, majd kamerára venni az arcukat, amikor kinyitom a hátsó ajtót és megmutatom a bent megbúvó lényeget: a három gyerekülést.

Mind futva menekült volna, szőke bomba és nagy autó ide vagy oda! 

Szegény nagymamám, ha látja ezt a világot odafentről, nagyon sokat imádkozik a mai fiatalokért. De az is lehet, hogy kitűnően szórakozik a sok szappanoperán.