Sokkal komolyabb témát gondoltam ma kifejteni, de végül inkább Róla írok. 

Fél évig nem voltunk együtt úgy, mint egy kapcsolatban szokás, mert volt két gyermekem amiről Ő nem tudta azonnal eldönteni, akar-e egy ilyen életet, szeretne-e pótapuka lenni. - Nem erre készültem az elmúlt huszonnyolc évemben, amikor kerestem az igazit - mondta, s én teljesen megértettem őt. Azt is kifejtette, hogy nem szeretne a lányoknak fájdalmat okozni azzal, hogy megjelenik, aztán ha nem működik a dolog, eltűnik. Ha ő úgy dönt, hogy megismeri őket, akkor fel is neveli őket - hangsúlyozta. Nekem ez totál szimpatikus volt, hiszen nemrég szállt ki az életünkből az édesapjuk, aki tökéletes példája a felelőtlen férfitípusnak. Nem volt szükségem még egy ilyenre, meg kellett óvni a kicsiket a csalódástól.

Így hát próbáltam nem (nagyon) beleszeretni a randijainkon, az együtt töltött estéken és hétvégéken, amikor mi ketten nagyon megismertük egymást. Arra is ráébredtünk, hogy veszettül összeillünk és kiegészítjük egymást. Ha nem volt velem - s ebből volt a sokkal több - olvasgattam a verseit, amelyeket az elmúlt tíz évében más nők ihlettek. Mások, akik fontosak voltak, de elhagyták, mások, akik nem voltak fontosak neki, ezért odébbállt, s megint mások, akik csak egy estére kellettek. Nem írt boldogságról, csak annak a kereséséről, arról, hogy nem találja azt, aki neki kell. 

Egyetlen verset sem írt nekem, vagyis de, egy négy sorosat, amikor arra kért, hogy találkozzunk s ezt én csak egy vers ellenében voltam hajlandó megtenni: 

gyere

gyere

gyere

gyere

Ennyi volt a nekem íródott négysoros. Imádom a humorát, úgyhogy gyorsan megtanultam a kortárs irodalom legújabb szerelmes versét és persze lett randi is. És aztán még nagyon sok, mígnem eljött a Karácsony. Egyáltalán nem voltam szomorú, hogy a szentestét külön töltjük, hiszen a gyerekek mindenek előtt állnak és az, hogy velük nyugalomban tölthettem az ünnepet, boldoggá tett. S tudtam azt is, hogy lesz alkalmam Vele is együtt lenni, kettesben. Ez azonban elmaradt...

Mert még szenteste felhívott és arra kért, hogy a gyerekekkel együtt menjek át hozzá. Visszakérdeztem: - Szenteste van, jól meggondoltad Te ezt? Éppen ma?

Egy óra múlva együtt voltunk, s azóta már ötödik éve tart az álom. Nem sokkal megismerkedésük után megkérdezte Tőle egyik kislányom, aki akkor három éves volt: - Leszel az apukánk? - mire így felelt: - Ha szeretnétek, akkor leszek! És úgy is lett, bár nem Ő a vér szerinti, de tökéletes apukájuk lett, akire mindenben számíthatnak.

Hát így történt, hogy a türelemnek megérett a gyümölcse. Nem akartam Őt kisajátítani, engedtem, hogy az Ő tempójában dolgozza fel azt a tényt, hogy a kezében van már a boldogsága, bátran elhiheti, hogy megtalálta. De verset azóta sem kaptam. Magyarázatot azonban igen: boldogságról nem tud írni. Szóval rólam nem ír verset, csak ha elhagyom. De akkor vagy ezret - mondta.   

Tudjátok mit?

Inkább ne legyek múzsa soha, "csak" egy boldog, szerelmes nő, de az örökre.