Nyolc éve lettem elit katona. Huszonhét voltam.

Akkor születtek meg az ikrek, s én kiképzés nélkül zuhantam a csatatérre. Erre ugyanis nincs gyakorlat, nincs tananyag, nincs felkészítés. Az ikres anyák harcmezején éjjel-nappal a túlélésre megyünk, mást nem tehetünk. Tervezésre, tudatosságra nekem nem volt sem időm, sem erőm, sem követhető módszerem, mert a lányok mindig mindent felülírtak. Mire az egyik visszaaludt az éjszakai ébredésből, húsz perc múlva kelt a másik, ha együtt volt a ritmusuk, akkor a szimultán végzett nyugtatás egy elhúzódó, örökkévalóságnak tűnő felváltva ringatás-éneklés-könyörgés, susorászás volt. Ilyen éjszakák után a nappalok sem mentek valami flottul, kimerültségemet a kéz- és nyakzsibbadás, a gyakori fejfájás jelezte, de a szívem és a lelkem vitt előre. Állandó kreativitást igényelt a velük töltött idő: emlékszem, amikor már szilárd ételeket ettek, egyszerre mindkét kezemben kanállal szolgáltam ki őket, tátogtak nekem mint a kis madarak. Észre sem vettem, hogy egyszerre két gyereket cipelek fel- s alá ha úgy adódott, az esti procedúra is kétszer olyan kimerítő és hosszú volt. De a szeretet is dupla volt, s ez az, ami a kitartásomat adta. Ők voltak a küldetéseim, az ő boldog gyermekkoruk biztosításáért harcoltam a babákkal kapcsolatos oly' gyakori kihívásokkal, és a sokszor beköszönő nehezítő körülményekkel is. Korábban nem gondoltam, hogy valaha is fogok tudni ennyire küzdeni valamiért. Sokszor hulltam darabjaimra, estem el, éreztem azt, hogy nem bírom el a terheket. De valami emberfeletti akarattal mégis mindig sikerült...Ez általuk volt így. Az ikrek születésével olyan erőt kaptam, ami bőven kitart bármeddig és bármin átsegít. Ajándék nekem ez a két gyerek az élettől és azt akarom, hogy ezt ők is megértsék majd egyszer.

Teltek a hónapok, majd az évek, s egyre könnyebb lett. Igazából elrohant mellettünk hat szép év: okos, gyönyörű  nagy lányok lettek, már iskolába készültek.

Ekkor engem új bevetésre küldtek. Fiam született. 

Vele az első hónapok inkább hasonlítottak wellnessre, mint csatatérre. Valószínű, hogy nekem azért volt ez könnyebb, mert túl voltam egy ikerbabás háborús korszakon. A korábbihoz képest "jutalomjáték".  Így nevezem ezt az időszakot.  

Azért ha egyszerre kell a három gyermeket szórakoztatni, nem mondom, hogy nem fáradok el. Nagyon sok energiámat veszik el, mert ha azt akarom, hogy ne legyenek youtube-zombik, akkor foglalkozni kell velük és a nevelést sem a bölcsiben, óvodában, iskolában tanulják meg. Azt otthonról kell hozni, a fő felelőse ennek mi nők, édesanyák vagyunk. Ez, hogy igazán jó legyen, belahalós feladat.

És hogy milyen ötfős családdal az élet? A szennyes tömegektől rosszul vagyok. Óriási fazékra kellett váltanom. A házban folyamatos a variálás az ideális szobafelosztást illetően, hogy mindenkinek legyen elég helye és élettere...Az autónk? Arról inkább ne is beszéljünk! A bevásárlókocsi? Ha igazán feltöltjük a hűtőt,akkor mint egy tank! Szabadidő? Akad. Éjszaka. Nekem éppen most van.

Ha újrakezdhetném az életemet, ugyanígy bevállalnám-e a három gyereket?

Gondolkodás nélkül igen! Részben önzőségből. Magamért. Mert ők az egyetlenek, akiktől visszakapom azt a sok jót, amit adok ebben a romlott világban.